HVG

Ugrás a fő tartalomra hvg360 Megjelent Megjelent 2025.12.01 - 20:30 Olvasási idő Olvasási idő 16 perc „Szavunkat most meghallgatják jóbarátaink és ellenségeink” – 100 éve indult a Magyar Rádió Nem volt az olyan rég, hogy se kép, se hang nem érte át az országot. A Telefonhírmondóval Magyarország első és egyetlen volt a világon, a rendszeres rádióadásokkal már sokan elébe vágtak. Nehéz politikai, technikai, jogi, gazdasági problémák tömegén keresztül vezetett az út a rendszeres rádióadásig, a Magyar Rádió indulásáig, amelyet hatalmas várakozás előzött meg és rengeteg kritika követett a Trianon sokkjából ébredező országban. Révész Sándor Az első elektronikus hír- és műsorszolgáltató eszköz a világon, a rádió és az internet őse igazi hungarikum: a Telefonhírmondót magyar mérnök, Puskás Tivadar találta fel, Budapesten szolgálta az előfizetőket 1893 februárjától. A feltaláló és tulajdonos az indulás után egy hónappal meghalt, a Telefonhírmondó részvénytársasági formában, magánvállalkozásként működött tovább, az előfizetésekből élt. Az adást speciális „telefonon” hallgathatták az előfizetők, amelyekkel nem lehetett másokkal beszélgetni, csak hallgatni. Ez a készülék lényegében egy falra szerelt falap volt, amelyhez az utcáról vezettek a drótok, és két hallgató tartozott hozzá. Később egy hordozható változatot is kifejlesztettek. A Telefonhírmondót úgy engedélyezték, hogy a beolvasott híreket előre le kellett írni és az illetékes minisztériumokhoz, illetve a rendőrséghez be kellett küldeni. Hírek, budapesti és bécsi lapszemle, tőzsdei jelentés, színházi hírek, sporthírek, országgyűlési tudósítások, a lapokból felolvasott tárcák, irodalmi, művészeti műsorok, nyelvleckék, eleinte kevesebb, később rendszeresebb színházi, opera-, hangverseny-közvetítések tették ki a műsort. Kávéházakból közvetítették a legnépszerűbb cigánybandák muzsikáját, de katonazenekarok is szerepeltek a műsorban, hetente egyszer pedig mesedélutánt adtak a gyerekeknek. Szóltak a hallgatókhoz az ország népszerű személyiségei: Jókai Mór, Apponyi Albert, Blaha Lujza, Rákosi Jenő, Pálmay Ilka is. Az előfizetők száma erősen ingadozott. Az első években gyorsan nőtt, 1899-re meghaladta a hétezret, akkoriban többen fizettek elő ekkor a Telefonhírmondóra, mint ahányan a rendes, beszélgetős telefonra. Ettől a csúcstól azonban a további évtizedekben erősen elmaradt az előfizetők száma. A Nagy Háború idején háromezer alá is csökkent, és az 1899-es csúcsot csak az 1920-as évek végére érte el és haladta meg. Mert hát a rendszeres rádióadásokkal nem szűnt meg a Telefonhírmondó, egészen 1943-ig létezett. A Telefonhírmondónak azonban betett az I. világháború, a nyersanyaghiány miatt nem tudták fejleszteni a hálózatot, a vezetékek kezdtek elrozsdásodni. A részvénytársaság pedig nem tudott megbirkózni a nehézségekkel, és a fő tulajdonos, Popper István kénytelen volt 1922-ben átengedni a részvénytöbbséget az állami tulajdonban lévő Magyar Távirati Iroda Rt.-nek, amelyet a fajvédő Kozma Miklós (korábban Horthy Miklós Nemzeti Hadseregének fajvédő propagandafőnöke) vezetett. Elkezdték újjászervezni a Telefonhírmondót, de ez nem ment könnyen. 1923 telén egy hatalmas hóvihar elpusztította a háztetőkre szerelt vezetékeket, és a szolgáltatás hónapokon át szünetelt. És eközben a nagyvilágban megkezdődtek a rendszeres rádióadások. Először 1920-ban Kanadában és az Egyesült Államokban, aztán 1922-ben megalakul és megkezdte adását Londonban a BBC. Ezután már gyorsan terjedt a rádiózás Európában. Így a Telefonhírmondó újjászervezésével egyidőben megkezdődött a rádióadások előkészítése is. A Magyar Királyi Posta kebelében működő Rádiókirendeltség hírszolgálata 1923 szeptemberében szólalt meg az éterben. 1924. március 15-én sugározták az első kísérleti rádióműsort. A korabeli technikai viszonyokra jellemző az a tragédia, amely a rendszeres adások megkezdése előtt három héttel történt meg a csepeli rádióállomáson. Szörnyethalt egy Czégényi Lajos nevű 21 éves műszaki tisztviselő, aki megérintette a rádióállomás egyes részein csupaszon futó magasfeszültségű vezetéket. Innen szórták az éterbe a Rákóczi út 22. számú ház két emeletén működő szerkesztőségben, stúdióban készülő műsorokat. A Telefonhírmondó központja volt ez, és a Magyar Rádió is itt működött, amíg 1928-ban be nem költözhetett a Sándor (ma Bródy Sándor) utcai épületbe. A Magyar Rádió Sándor utcai épülete Fortepan / Kiss Gábor Zoltán Hosszú vajúdás után, 1925 novemberében, a rendszeres műsorszórás megkezdése előtt három héttel megszületett a rádiózásról szóló jogszabály. Nem volt nagy sikere. „A rádió szenzáció láza rég elmúlt külföldön. Európa művelt, sőt kevésbé művelt országai is, már esztendők előtt beiktatták a mindennapi élet közhasznú inventáriumába ezt a nagyszerű találmányt, amelynek kultúrjelentősége ma csaknem akkora, mint egy századdal előbb a vasúté volt. A rádió, Magyarország határain túl, nem luxus, nem játék, nem műkedvelők drága szórakozása, hanem jó ideje szinte nélkülözhetetlen lakásberendezési cikk, közszükségleti termék. Palotákban éppúgy megtalálható, mint falusi kunyhóban, tanyán vagy erdőszéli, elhagyatott majorságban. Csak nálunk késtek, késlekedtek, érthetetlenül és oktalanul mindmáig a korszakalkotó vívmány bevezetésével és szabályozásával. De végre — elég későn — megszületett itt is a rádiórendelet. (…) De hát jobb későn, mint soha, s ha már el is késtünk, legalább most aztán helyesen oldják meg a hosszan vajúdó kérdést. A kiadott rádiórendelet — sajnos — kevés jóval biztat. Tele van korlátozásokkal, fölösleges nehézséget okozó megkötöttségekkel, úgy, hogy félő: a sok okmány, igazolás, kérvényezés, előszobázás, sortállás és büntetés között elvész a magyar rádió életképessége” – írta a Magyarország 1925. november 12-én. A cikk írója kissé eltúlozta a rádiózás európai elterjedtségét és megkésettségünk mértékét, de az tény, hogy a szabályozással sokan voltak elégedetlenek. Még a készülék is monopóliumban A hatalom tisztában volt a rádió potenciális politikai hatóerejével, és ennek megfelelően a rádiós műsorszolgáltatás koncesszióját az állami MTI Rt. kapta meg, a műsorszórás monopóliumát pedig a Magyar Királyi Posta. A rádiózás tehát állami monopólium lett, a magánszférának maradt a készülékek gyártása és forgalmazása. Az MTI konszernjében egyesült a Telefonhírmondó az induló Magyar Rádióval. Nagy csaták után alakult ki ez a megoldás. Csalódtak, akik azt remélték, hogy helyük lesz a kereskedelmi rádióknak, a rádiózásból nem csinálnak állami monopóliumot, nem kötik engedélyhez a rádiókészülékek üzemeltetését. A jogszabály szerint rádiókészülékeket és azok lényeges alkatrészeit csak a kereskedelemügyi miniszter előzetes engedély alapján szabad előállítani, megszerezni, birtokolni, eladni, átruházni, forgalomba hozni, az országba behozni. Ez azt jelentette, hogy a rádiókészülékeket levették a szabadpiacról. A Magyar Kereskedők Lapja (1925. november 14.) természetesen protestált: „Míg a nyugati államokban a rádiókereskedelem teljesen szabad és mindenki azt és ott veszi, ahol neki tetszik, addig nálunk még ezt a szabadságot is béklyókba verték és engedélyekhez kötötték. Elismerjük, hogy adózás szempontjából fontos az államra nézve, hogy a rádió használatát engedélyhez kösse, ami által ellenőrizni tudja, hogy az adó elől senki se bújhasson ki. Ezen adót azonban beszedi a német kincstár is anélkül, hogy a rádió használatát hasonló engedélyekhez, illetve korlátozásokhoz kötné, mint ahogy a magyar rádiórendelet ezt megteszi. Teljesen lehetetlen ezt a rendeletet a kereskedelmi életben alkalmazni, és előre megállapítható, hogy a legtöbb kereskedő azt nem lesz képes betartani, mert teljesen lehetetlen, hogy egy üzletben, ahol a vevők ki- és bejárnak és ahol egyszerre 20-30 vevő is van, az összes előírt formalitásokat betartsák.” Viaszlemez vágása a Magyar Rádió Rt. stúdiójában Fortepan / Kiss Gábor Zoltán A szegedi kormánypárti napilap viszont igen elégedett volt a szabályozással: „A magyar rádió-rendelet egy pár, a kereskedőket érintő megszorításoktól eltekintve — a leghumánusabb Európában. (…) Az engedélyekkel jövő adminisztrációt is a lehetőségig leegyszerűsítették. A posta útján beszerezhető nyomtatványt kell csak kitölteni, és minden nagykorú magyar állampolgár, minden további nélkül megkapja engedélyét, havi 30.000 koronadíj lefizetése után. A havi 30.000 koronákat a posta úgy fogja beszedni, mint a telefon-előfizetési díjakat, a levélhordók útján. Ez a napi ezer korona olyan kis összeg, melyet nem fog megérezni senki.” (Délmagyarország, 1925. november 15.) Ekkor már valóban nem ért sokat ezer korona sem, de az egy évvel később bevezetett pengőben megállapított előfizetési díjat már többen megérezték. A szabályozással mindenesetre elérték azt, hogy sokan eszkábáltak maguknak rádiókészüléket, jelentős volt a feketén rádiózók száma is. A Posta alkalmazottjai bármikor beléphettek a rádióval rendelkezők otthonába, és ellenőrizhették a készülékeket, az engedélyeket. A készülékek piacán így is élénk verseny alakult ki. A lapok tele voltak a rádióforgalmazók hirdetéseivel. A gyors technikai fejlődés határozta meg a rádiókészülékek piacát. Még el sem indult, már kritizálták Az adás még meg sem indult, amikor már kritizálták a műsort. Ebben a liberális Esti Kurir (1925. december 1.) járt az élen. „Ma már nem is beszélünk arról, hogy ezt az üzletet — mert a rádióelőfizetők kiszolgálása igen jó üzlet — nyilvános pályázat mellőzésével adták a mostani vállalkozóknak s nem annak a társaságnak, amely talán kétszer, vagy többször annyit ajánlott volna a kincstárnak. (…) Az első heti műsor, amelyről hiteles programot kaptunk, sem formában, sem tartalomban, sem időbeosztásban nem felel meg az általános igényeknek Azt kell hinnünk, hogy azok, akik ezt az első heti műsort összeállították, egyáltalában nem érdeklődtek az iránt, hogy ezen a téren mit csinál a külföld? Csak egy pillantás a külföldi, legismertebb — nem a legnagyobb — leadó-állomások programjára, nyomban megmutatja a magyar műsor szegénysége mellett a gyakorlati érzék hiányát. A bevezető műsorról nem szólunk, de már a keddi műsor, amely este 8 órakor kezdődik, azt kérdezteti velünk, hogy este 8-ig semmi sem történik? Szerdán viszont már délután 3 órakor felolvasás készül. Miért nem tudjuk, hogy mit olvasnak föl s főleg miért nem tudják a vállalkozók is, aminthogy mi is tudjuk, hogy délután 3 órakor nem nagyértékű a leadás, az emberek tömege ebben az időben ebédel és pihen a reggeltől tartó robot után. A világon mindenütt 4-6 óráig zenét adnak le, hogy ezzel is kitöltsék azt az időt, amikor a komoly értékű előadások kezdődhetnek. A külföld is teszi. Miért nem vezetnek be nyelvórákat? A legszegényebb a vasárnapi műsor, holott ennek kellene a leggazdagabbnak lennie. Hol marad a reggeli zene, a délelőtti zene, a déli matiné-zene és egyéb művészi előadás? Délután 5 óráig néma a magyar rádió. Nem volt idejük felkészülni? Nem tudták éppen elég régen, hogy ők nyerik el minden verseny mellőzésével ezt az üzletet?” Beöthy Lídia a Magyar rádió bemondója 1932-ben Fortepan / Rádió és Televízió Újság November 30-án sajtóbemutatóként kísérleti műsort adtak, melynek keretében Verdi Álarcosbáljának első felvonását közvetítették az Operaházból Mattia Battistini – a korszak „baritonista királyának” – vendégszereplésével. Az Esti Kurir tette szóvá azt is, hogy egyetlen mikrofonnal közvetítenek az Operaházból, ami az ország szégyene, mert a zenekar hangtömegén az énekhang csak foszlányokban tud áttörni, és a külföld azt gondolja majd, hogy a mi énekeseink képtelenek áttörni a zenekari hangzás falán. (Esti Kurir, 1925. dec. 8.) A december elsejei ünnepélyes megnyitó programja ez volt: 1. Demény Károly államtitkár, a rádióhírmondó-üzemet átadja a forgalomnak, 2. Vass József helyettes miniszterelnök megnyitója, 3. Gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter rádió kultúrprogramja, 4. Molnár Imre: Régi magyar dalok a XVII. és XVIII. századból Kern Aurél feldolgozásában, 5. dr. Kontler Jenő Liszt: Szerelmi álom, Bartók: Allegro Barbaro, 6. Sándor Erzsi Donizetti: Nagyária a Linda di Chamounix című operából, Tauber: Vogel in Walde, 7. Hubay Jenő csárdajenete. Székelyhidy Ferenc dr. Kálmán diákdala a Farsangi lakodalomból. Bús politikusok 1925. december elsején beszélhetett először egy magyarországi politikus úgy, hogy az ország minden pontján hallani lehessen a szavait. Vass József népjóléti miniszter, Bethlen István kormányfő helyettese – „civilben” katolikus pap – volt a szerencsés első, aki egyebek között ezt mondotta a megnyitó ünnepségen: „Tudjuk, hogy szavunkat most meghallgatják jóbarátaink és ellenségeink egyaránt. A magyar rádió szót kér a népek egyetemében s követeli, hogy meghallgassák mondanivalóit. Az emberi gyűlölet és elvakult gonoszság határokat szabhatott, gátakat vethetett itt e földön a magyar szónak. Határainkon túl még repülőgépeink sem hordozhatják meg a háromszínű lobogónkat, de a rádió hullámain eljut a magyar szó, a gondolat és zene oda is, ahol eddig csak a rabláncok muzsikáltak búsult magyaroknak.” (Magyar Cserkész, 1925. december 15.) Jelentkezett is olvasói levéllel egy névtelen búsult magyar: „Tisztelt Szerkesztőség! December 1-én átadták a forgalomnak a magyar rádiót. Az ünnepi aktus alkalmával beszéltek, énekeltek és muzsikáltak nagyon szépen, de egyről megfeledkeztek: a magyar nemzet imádságát, a Himnuszt nem mondotta el és nem énekelte el senki! A mai határokon túl igen sokan várták volna a nemzeti imádságot, amely elszakított testvéreinkkel közös vigaszunk és biztatónk. Ezt talán nem tiltották még meg nekünk. Amint Vass miniszter úr mondotta, a levegőben nincsenek határok és nincsenek határőrök, akik a gondolat szabad terjesztését megakadályozhassák. A határokon túl rabságban élő testvéreinknek a magyar rádiót megnyitó este úgy adta volna meg az ünnepi hangulatot, ha az elektromos hullámok szárnyán elküldtük volna nekik azt, amiért odaát börtön és megaláztatás jár. Kétszeresen fáj ez a megfeledkezés akkor, mikor Ausztriából, a félig kommunista köztársaságból az egész világnak szétküldik a Gotterhalte dallamát. (…) Tisztelettel: egy búsmagyar rádiós.” (Magyarság, 1925. december 4.) Nem sokkal később Szőts Ernő, a Magyar Rádió első igazgatója bevezette, hogy a napi műsort a himnusszal zárják. A Nemzeti Filmintézet centenáriumi dokumentumfilmje a Magyar Rádió történetéről, ritka korabeli felvételekkel: 1928. április elsején közvetítette a rádió először a déli harangszót. Ekkor az egyetemi templomból. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter kifejtette, hogy a rádió áttörést jelent majd a magyar nép művel(őd)ésében: „A rádió mint újdonság és mint elsőrangú szenzáció meg fogja ragadni mindenkinek az érdeklődését. Rádióelőadást még olyanok is hallgatnak majd, pusztán azért, hogy az új találmányt hallják, akik tartalmáért különben nem keresték volna fel. A rádió így magához édesgeti majd a tömegeket, s az emberek hallgatás közben rájönnek majd az előadások tartalmának hasznosságára és élvezetes voltára is. A másik nagy nehézség az iskolán kívüli népoktatásnál az, hogy nem rendelkezünk kellő számban olyan oktatókkal, akik mondanivalójukat élvezetesen és érdekesen tudják előadni. Mert nem elég valamit szakszerűen és alaposan elmondani, ha a hang unalmas és a beszéd folyama szürkén hömpölyög, a hallgatóság érdeklődése csakhamar ellankad. Jó népoktató csak az, aki tárgyát jól meg tudja választani és mondanivalóját élvezetesen adja elő. Mivel ilyen emberekkel csak kisebb számban rendelkezünk, minő szerencse, hogy annak munkáját a rádió segítségével az egész országban hozzáférhetővé tehetjük. Az előadó Budapesten beszél, s a falvakban, széles ez országban hallgatják úgy, hogy nem is megy nagyzásszámba az az állítás, hogy a rádió segítségével az egész ország egyetlen nagy tanteremmé alakul. Milyen szép és hatalmas gondolat, hogy valaki odaáll ez elé a csodálatos készülék elé, azzal az érzéssel, hogy az egész országnak tart előadást. A kultuszminisztérium mindent el fog követni, hogy a rádiót éppen úgy beállítsa a népművelés taneszközei közé, mint ahogy vetítőgép nélkül ma már iskolán kívüli népoktatást el sem lehet képzelni.” (Magyar Rádió Újság, 1926. január 2.) A beszűrődő bolsevik propaganda és a felolvasó gépírónő Nemcsak a magyar kormánypolitikusok szavát hallhatta meg jóbarát és ellenség, ahogy azt Vass József kiemelte, hanem az ellenség szava is hallhatóvá vált Magyarországon. A rádió hatóerejével Moszkvában is tisztában voltak. A rádiókészülékek elterjedésére gyorsan reagáltak, és nagy propagandakampányt indítottak az éteren át számos nyelven anyanyelvi emigránsok közreműködésével. Magyar kommunista emigránsból pedig nem volt hiány. A magyarországi hatalmat kezdettől aggasztotta, hogy a magas antennákon keresztül behatol az országba a bolsevik propaganda. Hiszen amúgy teljesen természetesnek vette mindenki, hogy a magyar rádiókészülékeken külföldi adásokat is hallgatnak. A Magyar Rádió Újság és a napilapok sok külföldi rádió műsorát ismertették. A Magyar Rádiót a hatalom nem adta ki a kezéből. Független, kereskedelmi, ellenzéki rádió alapításáról szó sem lehetett, de az intézmény nem állt elnöke, Kozma Miklós radikális fajvédő nézeteinek szolgálatában. Schöpflin Aladár ezt írta: „Nekünk esztétikusoknak külön örömünk a Rádió függetlensége, mert így véleményünket minden személyes és üzleti érdekre való tekintet nélkül mondhatjuk el könyvekről, színházról, az írók törekvéseiről.” Függetlenségről beszélni nyilván túlzás volt, de tény, hogy a Magyar Rádióban a Nyugat köre éppúgy jelen lehetett, mint a konzervatív Kisfaludy Társaság képviselői. Már a kezdeti időszakban is megszólalt a rádióban Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső vagy Babits Mihály. 1934-35-ben Németh László vezette a rádió irodalomi osztályát. A Magyar Rádió kezdeti időszakában így nézett ki egy napi műsor: „Hétfő, január 4. — 9.30, 12.30, 15: Hírek, közgazdaság. 17. Szórakoztató zene. 1. Auber: »Portici« néma c. operából, nyitány. 2. Meyerbeer: »Hugenották« c. operából, ábránd. 3. Strauss János: »Denevér« c. operából, egyveleg. 4. Tánczene. 20.30. Erkel est (Sándor Erzsi, Goda Gizella, Pillinszky Zsigmond, Pusztay Sándor és Ocskay Kornél a m. kir. Operaház tagjainak felléptével).” A klasszikus zene ekkor még belefért a szórakoztató zene kategóriájába, és a műsor igen jelentős részét tette ki. A gramofonlemezeket egy ideig a mikrofon előtt játszották le, csak később közvetítették kábelen. A Magyar Rádió ekkor kezdett saját felvételeket készíteni. Az első időszakban, amikor az élő adások kényszerében élt a rádió, a bemondók feladatköre eléggé komplex volt. Nem csak meséltek a gyerekeknek – ez még sok évtizeddel később, a televízióban is gyakran előfordult -, de a műsorszámok közötti réseket kitöltendő magyar nótákat is énekeltek. Amikor hirtelen szükség támadt valakire, aki felolvas egy novellát, előrángattak egy rémült gépírónőt, aki kéznél volt, és a mikrofon elé lökték. Nehezen alakult ki a rádiójáték műfaja is. Az első pályázatok egészen sikertelenek voltak, mert a pályázók nagyrészt hangeffektusokból álló pályaműveket küldtek be, mert nem voltak tisztában a műfajjal. 1928-ban Ódry Árpád lett a Magyar Rádió főrendezője. Neki is eltartott egy ideig, amíg fölismerte, hogy a rádiójátékot egészen másképp kell rendezni, mint a színpadi előadást. Pálházy Gyula operatőr, fényképész és Radó Árpád rádióbemondó Fortepan / Uj Nemzedék napilap A Magyar Rádió első bemondói Scherz Ede és Radó Árpád voltak. Ők rövid idő alatt ismert emberek lettek az országban. Scherz Ede felvidéki földbirtokos családból származott. Rendes dzsentrihez méltón eljátszotta Monte Carlóban az egész vagyonát, és ha már munkából kellett megélnie, a bemondó, a konferanszié szerepköre volt számára a legkellemesebb. Ő 1906-tól dolgozott a Telefonhírmondónál, az itt szerzett népszerűségét vitte át a rádióba. Ő volt a bemondó szakma alapítója, legnagyobb tekintélye. Franciául és németül is szólt a hallgatókhoz. Sokáig ő nyitotta és zárta az adást. Az „orgonahangú” Radó Árpád is a Telefonhírmondónál kezdte. Ő zsidó származású, kikeresztelkedett férfi volt, 1944 áprilisában a származására való tekintettel eltávolították a rádióból. Nyilasok ölték meg 1945 márciusában. Lánya, Radó Györgyi a Magyar Rádió bemondója volt az 1950-es években.